Másnap 8kor már a repülőn ültem. Mikor felszálltam írtam Jasminnak egy sms-t, hogy éppen most indulunk, és majd hívom, ha megérkeztem. Elővettem a notebookom, és végignéztem a filmmel kapcsolatos infókat. Ez állt a listán:
Főszereplők:
François Göske, Chad Michael Murray, Jared Padalecki, Anne Hathaway
Mellékszereplők:
Jennifer Ehle, Hugh Faither
Első pillanatban megörültem. Egyszer már dolgoztam Annenel, egy kosztümös filmben. Jane Austen magánélete volt a címe.
Elgondolkodtam rajta, vajon emlékszik-e még rám Anne, hiszen a forgatások alatt igen jól összeszoktunk. Emlékszem, engem is meghívott a film premierjére, de én akkor már nem tudtam visszarepülni Los Angelesbe. A következő pontra ugrottam:
A film cselekménye:
A Holmes szülők éppen a válási per közepén tartanak. Ekkor gyerekeik még csak 2, illetve 6 és 7 évesek. A két idősebb gyerek az anyjához kerül a legkisebb fiú pedig az apjához. Az anya és 2 fia elköltöznek Texasból. A fiúk felnőnek és a legidősebb fiú (Chad Michael Murray) egy lányban találja meg a reményt (Anne Hathaway). Két és fél év járás után szétküldik a meghívókat, de az esküvőre készülődés közben a lány megismerkedik jegyese öccsével (Jared Padalecki). Ekkor kezdődnek a bonyodalmak. A meghívót megkapva a legkisebb fiú (François Göske) és apja is ellátogat Holmesékhoz. Az egész család megismerkedik a lány közelebbi rokonságával, unokatestvéreket és nagynéniket is beleértve. A legkisebb fiú (François Göske) beleszeret a lány (Anne Hathaway) unokahúgába, aki 5 évvel fiatalabb a fiúnál. Sor kerül az esküvő napjára, amikor a szertartás előtt, a menyasszony (Anne Hathaway) unokahúga bevallja a fiúnak (François Göskének), hogy őt már eljegyezték. Ráadásul a templomban a szerelmespár egyik tagja sem mond igent, így lefújják az esküvőt. De a középső fiú (Jered Padalecki) időben lép közbe, és megkéri a papot, hogy adja hozzá feleségül a menyasszonyt (Anne Hathaway). A templomi esküvi bonyodalmait leszámítva a vacsorán minden rendben zajlik, egészen addig, amíg meg nem jelenik az ara unokahúgának jegyese. Ekkor nagy csetepaté üt ki, és a legfiatalabb fiú (François Göske) nagy verekedésbe kerül, a végén pedig sittre jut. A szülei mindent megtesznek, hogy kihozzák a fiút a börtönből, s eközben annyi mindent kell közösen intézniük, hogy ismét szerelembe esnek.
Végigolvastam a rövid történetet, és furcsa érzéseim támadtak. Első kérdésem: ki volt az a marha, aki ilyen összevissza, hülye történetet tudott kitalálni? Kettő: ki az a másik hülye, aki erre pénzt ad, és megfilmesíti? Elvégre mindegy, mik lettek volna a válaszok, szerencsére nem szerepet kaptam a filmben, csak meg kell találnom a megfelelő öltözékeket. A maradék időben megismerkedtem a színészek életrajzaival, és azokat tanulmányoztam. Négy és fél óra múlva a gép leszállt, rám pedig egy bizonyos George Pit-Smith várt.
Betette a kocsiba a bőröndömet, és már el is vitt a forgatásra. Elég izgatott voltam, de magam sem tudtam volna elmondani, mi váltotta ezt ki belőlem. Hiszen ez már legalább a tízedik „filmem”.
George bevezetett az öltözőbe, és lerakta a bőröndömet az egyik sarokba, ahol nem volt útba senkinek. Negyedóráig nézegettem az egyik állványra felakasztott ruhákat. Csupa női ruha, egyik pöttyös, másik csíkos, hosszú nadrág, és rövid farmer. Minden volt, vegyítve. Valamelyik női szereplő fog lassan előkerülni. 5 perc múlva Anne lépett elő az ajtó mögül.
- Zoé! – kiáltott fel meglepetésében.
- Anne! Te jó isten! Emlékszel rám? – kérdeztem maximálisan meglepődve.
- Ne bolondozz, te voltál az egyik legjobb öltöztetőnőm, ha lehet ezt így mondani. –odajött, és megölelt. – Örülök, hogy megint együtt fogunk dolgozni. – egyet értettem vele. Alig volt 3 percünk, máris jöttek érte, hogy jelenése van. Egyelőre csak próbáltak. Én is kimentem a nagy terembe, ami tele volt kamerákkal. Mindenkinek a kezében egy forgatókönyv.
- Hadd mutassam be nektek Zoét! – mondta és odahúzott a színészek közé. Úgy éreztem magam, mint 3 évesen, amikor a legelső napon mentem az oviba.
- Heló! – köszöntek szinte egyszerre. Bemutatkoztak külön-külön. Jared egyből kapott az alkalmon, hogy megjelentem.
- Hoznál nekem egy pohár kólát?! De cherry-coke-ot ha lehet. Ja, és légyszi siess, mert rögtön kezdünk! - mondta.
- Zoé nem…- mondta Anne, gondolom azt akarta közölni a színésszel, hogy nem felszolgáló vagyok, hanem divattervező, vagy valami hasonló.
- Hagyd, rögtön hozom. És sietek. – mondtam artikulálva, és már el is tűntem. Igazából fogalmam sem volt, merre keressem a pultot, de viszonylag hamar megtaláltam. Mikor visszaértem Jared már sehol sem volt.
- Jared? – érdeklődtem Françoistól. Fogalma sem volt. Megkérdeztem Chadtől is, hátha ő tudja, Anne is felszívódott alig 5 perc alatt.
- A sminkessel beszél. – mondta Chad. Bementem hát az öltözőjébe, és letettem az asztalra az italát.
- Kell még valami? – kérdeztem semlegesen.
- Nem, kösz. Majd szólok, ha kellesz. – aztán elmentem, megkerestem Annet. Nem találtam. Nem csoda. Éppen fotókat készítettek a filmhez. Beálltam a kamera mögé, és néztem a különböző pózait. Nem telt el sok idő, amikor François szólalt meg angolul.
- Szóval, te vagy Anne stylistja? Lehet ezt így mondani? – kérdezte barátságosan.
- Hát, végül is az vagyok. Igen. De, nyugodtan beszélhetünk németül is, ha neked az könnyebb.
Egyből kapott az alkalmon. Németre váltott. Megkérdezte, hogyhogy éppen németet tanultam a suliban, amikor az angol mellett sokkal jobban jártam volna a franciával, vagy az olasszal. Megmagyaráztam neki, hogy egy ideig én is Németországban éltem, pontosan ott ahol ő, és csak azután költöztünk Angliába.
- A szüleim egyébként angolok. – jegyeztem meg neki. Néhány perc múlva Anne is csatlakozott hozzánk. Itt angolra váltottunk. Anne emlékezett a gyerekkori sztorimra, neki nem kellett elmagyarázni.
- Velem ebédelsz? – kérdezte Anne.
- Ha akarod. – mondtam széles mosollyal.
- Mért nem jöttök velünk, fiúkkal, úgyis csak kevés időnk van. Szerintem ők is szívesen megismerkednének veled. – ajánlotta François. Beleegyeztünk, aztán elmentünk a stábnak külön létrehozott étterembe. Jared és Chad már ott ültek az asztalnál. Köszöntünk, aztán elültünk melléjük. Jared megint úgy viselkedett velem, mint kora délután. Semmi kedvesség, mintha legalábbis én lennék az oka mindennek. Nem foglalkoztam vele.
- Szóval, te is velünk ebédelsz? – kérdezte. Mintha legalábbis számon kérne.
- Igen, de ha zavar, akkor elmegyek. – mondtam, egy cseppet sem kimutatva hogy megsértődnék rá, vagy bármi hasonló.
- Várj, előtte hozz nekem egy cherry-coke-ot. – mondta.
- Dehogy mész, Jared, nyugi már! Nem tehet semmiről! – nyugtatgatta Chad. Felálltam az asztaltól.
- Hozok, de remélem, tudod, hogy stylist vagyok, és nem pincér. – nagyot nézett, mikor visszaszóltam neki. Elindultam a pult felé, és kedvesen kértem neki egy pohár italt. – Tessék. – tettem az asztalra, amikor visszaértem. Nekiálltunk enni, és közben jókedvűen beszélgettünk. Még Jared is közbeszólt néha. Mikor én beszéltem, mindenki elhallgatott, és valahogyan érzékeltem, hogy mindenkit érdekel, amit magamról mesélek.
Ebéd, vagy inkább nevezzük uzsonnának, szóval azután elmentem a hotelba, ahol el lettem szállásolva. Anne-nel megbeszéltük, hogy ha nem lesz túl fáradt, akkor este együtt vacsorázhatnánk. Beleegyezően bólintottam, elköszöntem tőlük, és elindultam az ajtó felé.
- Szia, pincérlány! – kiáltott utánam Jared. Csak nem fog ki rajtam. Visszaköszöntem neki.
- Szia, pizzás fiú! – nem emlékeztem már pontosan, hogy melyik filmjében, de valamelyikben ő volt a pizzás fiú. Megint nagyra kerekedtek a szemei, ezt akkor láttam, amikor visszafordultam, hogy behajtsam az üvegajtót, amin keresztül elhagytam az éttermet.
Elmentem a lakosztályomba, és írtam Jasminnak egy rövid üzenetet az aznap történtekről. Elmeséltem neki, hogy Anne emlékezett rám, és felismert. Ez nagyon jól esett.
Alighogy elküldtem az e-mailt, Jas már telefonált is.
- Örülök, hogy ilyen jól érzed magad! – mondta. – Te, mi van ezzel a Jareddel? Mit bunkózik veled? Majd odamegyek, aztán jól megpofozom. – mondta barátnőm indulatosan.
- Nyugi, semmi, csak gondolom, kicsit el van szállva magától, de tudok vele bánni, ne aggódj, ma már 2szer is visszaszóltam neki, pedig ez még csak az első napom volt.
- Na, mesélj, mit mondtál neki? – aztán belekezdtem a mai napomba, de úgy szépen részletesen.
Már vagy fél órája beszéltünk telefonon, és mindig csak én járattam a számat. Végig arról beszélgettünk, mit csináltam aznap, tudom-e már, hogy mikor megyek haza, Jas már így is hiányolt, pedig csak aznap jöttem el.
- Már vagy egy órája csak én beszélek, mesélj, otthon történt valami izgalmas? – kérdeztem, de utána nagy szünet következett. Én törtem meg. – Szóval, mesélj, mi történt, amiről még nem tudok?- szóra bírtam, de csak másodpercek múlva válaszolt.
- Hát, izé… szóval, mikor még itthon voltál… nem mondtam, de bejelöltem Robertet myspace-n, tudod, mint rajongó. Tudod. Aztán visszaigazolt, hogy ismer. – itt szünetet tartott.
- És? Mi történt még? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát, visszaigazolt. Mi történt volna?
- Ha csak ez lett volna, nem hagytál volna olyan nagy szünetet a mondat után.
- Jó, jó folytatom, csak még magam sem teljesen hiszem el. – egyre izgatottabb lettem. – Írt nekem. Mármint, úgy értem, levelet. Vagy üzenetet, szóval, mindegy. Csak írt. – mondta szégyellősen.
- És? Mit írt? Hát mért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled!? – kicsit mérgelődtem, de aztán türelemmel hallgattam.
- Igazából, semmi különöset nem írt. Csak, hogy azonnal felismert, amikor bejelöltem. És, hogy tudta, hogy én voltam ott délután, meg a vacsorán meg minden.
- És, még? Elhívott valahova? – kérdeztem fülig érő mosollyal az arcomon, amit ő nem láthatott.
- Mit? Hova? Dehogyis, hát hiszen ő színész, én meg csak Barby vagyok. Dehogyis! – már megint kezdi. Jó nem baj, ha jól esik neki. Nem fogom leszúrni. Csengettek. Méghozzá nálam.
- Bocsi, tartanád egy kicsit? Biztos Anne az, valószínűleg mindjárt megyünk vacsorázni. – magyaráztam neki. Kinyitottam az ajtót. François állt ott.
- Szia, gyere be! Pillanat és befejezem a beszélgetést! – mondtam a telefonra mutatva. Pedig igazából, még órákig tudtam volna beszélgetni Barbyval, főleg, hogy előjött ez a „Rob téma”. Mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Nem, nem! Maradj csak! Beszélgess nyugodtan. Csak szólni akartam, hogy 10 percen belül tálalják a vacsit, ha akarsz, gyere velünk! – mondta németül, én pedig megköszöntem, hogy szólt, becsuktam az ajtót, és visszaültem az ágyra.
- Csak nem François volt az? – kérdezte Barby. – Milyen jó hangja van! A végén még felszed, vigyázz vele, a sármos pasik már csak ilyenek.
- Ha már sármos pasiknál tartunk, szerintem, te nagyobb veszélyben vagy. – tereltem vissza a témát. – François majd visszatérhetünk, de ne most.
- Csak nem alakul valami köztetek? Hiszen csak ketten tudtok ott németül, vagy nem?
- Barby! Most már tényleg mesélj, mert lassan mennem kell. Ígérem, visszatérünk, ha ennyire érdekel, de most te mesélj.
- Már mindent elmeséltem. Bejelöltem, visszaigazolt, és írt nekem. Ennyi a változás mióta elmentél. – kicsit haragudtam rá, amiért nem mesélt arról, hogy bejelölte, amikor még én is Angliában voltam, de most megbocsátottam neki ezt.
- És válaszoltál neki? – amint feltettem a kérdést, megint kopogtak.
- Mennyi vendéged van ma estére! Csak nem pizsipartit tartatok? – kérdezte és a telefonba kuncogott.
- „Haha”. Olyat csak veled szoktam. – és kinyújtottam a nyelvem, bár megint csak nem láthatta. Kinyitottam az ajtót. Anne volt az. Befogtam a telefont, bár fogalmam sincs miért, Barby kiskoromtól fogva volt a legjobb barátnőm, előtte nem voltak soha titkaim, mintha legalábbis a testvérem lenne.
- Ne haragudj, de hihetetlen fejfájásom van. Azt hiszem, kihagyom a mai vacsit. Ugye nem baj? – mondta mentegetőzve.
- Dehogy, a lényeg, hogy holnapra elmúljon a fejfájásod. Hozzak neked valamit? – kérdeztem segítőkészen.
- Köszi, nem kell. Már vettem be fejfájás csillapítót. – mondta, aztán jó éjt kívánt, és elment.
- Itt vagyok. – mondtam ismét. Reméltem, hogy többen nem látogatnak meg. Így is elég volt, hogy Anne-nek fáj a fej, én pedig majdnem elkésem a vacsoráról.
- Azt hiszem, inkább vacsoráznod kéne menni, már mindenki téged keres. –mondta ismét Barby.
- Ne akarj kitérni a téma elől. Rögtön megyek, csak még annyi, hogy válaszoltál neki? – megkaptam a tagadó választ, és megígértem neki, hogy amint vége van a vacsorának, visszahívom. Letettem a telefont, és lesétáltam a lépcsőn egyenesen az étterembe, és vártam, hogy Jared megint pattogtatni kezdjen.
Sziasztok Kiscsibék! :)
Kárpótlásul a tegnapi rövid részért, itt egy jóval hosszabb. Amint már írtam, még nem tudom, hogy hogyan, de meglesz minden napra a következő fejezet. Még ma este felrakok annyit, amennyi "jár", de csak akkor ha kommenteltek! :)
További jó olvasást, Baby Bubble
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése