Elindultunk az udvar felé, és kissé összerezzentem. Fáztam egy kicsit.
- Kinn melegebb van, hidd el. De itt egy takaró. – mondta a rendező, és átnyújtott egy pokrócot. Mindannyian megálltunk a kapualjban.
- Chad, és François, ti jöttök elsőnek. – láttam François-n, hogy nem nagyon akaródzik kimenni a zuhogó esőbe. Mire meggyőztem, Chad már csurom víz volt, és felé üvöltött.
- Gyere már, te balfácán! Nem lesz semmi bajod. Tök friss a levegő. – mondta Chad, de kis mértékben sem sértően.
- Még, hogy friss. – jelentettem ki. Közben nevetni kezdtem. A rendező kiment a fényképezőjével az udvar közepére, ahol egy szökőkút állt, és beállította a fiúkat. Nem láttam semmit, csak, hogy alakok állnak a szökőkút mellett.
- Nem fázol? – kérdezte Jared.
- Nem, ne is gondolj semmire. Nem, tökéletesen vastag ez a takaró. – mondtam cinikusan.
- Én, nem is gondoltam semmire. – mondta védekezően, és csakugyan nem gondolhatott semmire, ugyanis úgy viselkedett, mint mikor egy ovist megvádolnak, hogy elvette a másik gyerek csokiját.
- Azért ám. – mondtam, de ezt már mosolyogva. A rendező futva közelített meg minket.
- Fú, hideg van. Ti jöttök, csak kicsit megmelegszem, bár felesleges. Gyertek!- mondta. Ránéztem Jaredre, és nem tudtam mit gondol rólam. Akar-e egyáltalán velem fényképezkedni.
- De, én… - kezdtem.
- Nyugi, ezek nem kerülnek be sehova. Ezek csak ilyen baráti fotók. – magyarázta a rendező. Felkacagtam. Még hogy barátok. Hát ez jó vicc. – Ti jöttök, aztán csoportképek is készülnek.
Kimásztunk a szakadó esőbe, és elkészítették az első pár képet. Úgy álltunk ott, mint két idegen. Igazából azok is voltunk egymás számára. A rendező félbeszakított minket.
- Várjatok, egy perc és jövök. Addig ti maradjatok itt. – bement a kapualjba, és a 2 száradó színésznek mutogatott valamit. Egyetértően bólogattak. Aztán visszasétált hozzánk. Mi közben majdnem megfagytunk. – Oké, most akkor csináljatok úgy, mintha szerelmesek lennétek egymásba. Nem is, mintha féltékennyé akarnátok tenni a másikat. Zoé te jössz! – hogy mi? Arról volt szó, hogy baráti fotók. Én nem vagyok modell. Mindenki állt, és várt körülöttem.
- Kezdjem én? –kérdezte Jared.
- Légyszíves. –mondta a fényképész. Jared közeledni kezdett felém, de csak visszanézett rám. Próbáltam úgy nézni rá, mintha valami összekötne minket, de úgy éreztem nem megy. – Szuper! Csak így tovább. Zoé, most te jössz!
Hát mégis sikerült teljesíteni, amit kértek tőlem. Meglepődtem ugyan, de bevallom, kicsit élveztem is a helyzetet. Háttal álltam Jarednek, és visszanéztem a vállam felett, de nem őt néztem, hanem az épület falát, mintha valaki más után vágyakoznék.
- Jó, akkor most álljatok egymással szembe, és Zoé, te karold át a nyakát, te fogd meg a derekát, igen úgy, és próbáljatok… - be sem fejezte a mondatot, már villogott a vaku. Furcsa érzés volt, ennyire közel tudni magamhoz egy idegen színészt.
- Csók nem kell? – kérdezte Jared viccelődve.
- Na persze, meg még azt is, mi? Szeretnéd, édes szívem. – mondtam, mintha gyűlölném Jaredet, pedig nem, most egészen kedvesnek tartottam.
- Zoé, néhány kép erejére, mintha megcsókolnád a nyakát, légyszíves. – mondta a főnök. Hogy mi? Én ezt meg nem teszem! Hát nem a barátom. Nekem ez túl személyes. Felnéztem a színészre, aki most a páromat alakította. Félig felhúzott szemöldökkel nézett le rám. Nagyon idilli volt, mondhatom.
- Bátorság! Túlélsz! – mondta. Én pedig azért is megmutattam neki.
Közelebb léptem hozzá, és oda is bújtam. A szám hozzáért hideg, vizes bőréhez. Mire már igazán belejöttem, már le is fújták az akciót.
- És akkor most mindenki! Gyertek! – előjött a másik két fiú is, és beálltak mellénk. Először idióta alakzatokat vettünk fel, és úgy pózoltunk, aztán később minden baráti szál összekapcsolódott. François odalépett mellém, és puszit nyomott az arcomra. Átkarolta a vállam. Vaku. Ellöktem magamtól, és ő visszamosolygott rám, Chadék is valami hasonló formát öltöttek. Vaku. A 3 fiú, mintha én valami istennő lennék letérdelt elé, és 3 irányba húzták a pólómat. Vaku.
- Vége! – mondta a fényképész-rendező barátunk, és a kapualj alá siettünk. – A vacsoránál óriáskivetítőn megmutatom a képeket. Viszlát.
Elment, mi pedig spuriztunk a melegre. Sokkal jobban éreztük magunkat. Rohantam a szobámba forrófürdőt venni, ugyanis nagyon átfagytam. Nem is törődve a fiúkkal, leléptem, és azon voltam, hogy minél előbb felhívjam Jasmint.
- Micsoda? Komolyan? –hitetlenkedett J., amikor felhívtam.
- Jaj, hát hazudtam én már valaha? – kérdeztem.
- Jaj, tudod, hogy nem úgy mondom. Csak ez annyira kész. És François mit szólt hozzá? – kérdezte kuncogva.
- Hát az agyamra mész már, mondtam már? – válaszoltam neki. – Úgy beszélsz róla, mintha legalábbis a barátom lenne, vagy a jegyesem. – Te jössz. Írt?
- Ki?
- Hát Rob, ki más? Hány pasi van az életedben? Most csak ő nem? Na, akkor tessék, te is számolj be! - szólítottam fel.
- Biztos? Van rám fél órád?
- Még több is, ha akarod. Csak majd meg kéne látogatnom Anne-t.
- Miért mi van vele? – kérdezte. Gyorsan ledaráltam neki, hogy mi történt, aztán emlékeztettem rá hol hagytuk abba a beszélgetést.
- Szóval, igen. Válaszolt. Olyanokat írt, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy nem haragított magára. Meg, hogy örült, hogy összehozott vele a sors. Itt kicsit azért elképedtem, mivel nem tűnt fel, hogy ekkora hatással lettem volna rá, de hát ő érzi. – nevetni kezdett. Éreztem a hangján, hogy innentől fogva mosolyogva beszél. – Aztán elkérte a telefonszámom, mert a levelezés az neki túl lassú. Mondta, hogy jobban örülne neki, ha többet hallaná a hangomat. És képzeld, leírta nekem mi mindent csinált ma. – mesélte totál fellelkesedve.
- És mit csinált ma?- kérdeztem.
- Jaj, Zoé! Nem az a lényeg. Itt nem azon van a hangsúly, hogy mit csinált, hanem, hogy megosztotta velem. Tudod, amit múltkor írtam. Hogy nem úgy kezel, mint egy rajongót. És ez tök jól esik.
- Azt hiszem értelek. – mondtam, miközben eltűnődtem azon, hogy Rob vajon tényleg csak barátként gondol Jayre, vagy ez annál több. – Szóval elkérte a számodat is? Szuper, jó gyors ütemre váltottatok. – mondtam neki viccelődve.
- Ne legyél már ilyen! Tudod, hogy nem használok ki senkit. Őt meg végképp nem.
- Csak viccelek, hát. Ne haragudj, de olyan jó napom volt, és annak is nagyon örülök, hogy már itt tartotok. Őszintén örülök.
- Köszi. Én is szurkolok ám neked!
- Aztán minek? Kivel kapcsolatban?
- Hát François. Olyan szimpatikus, pedig nem is ismerem. De amiket mesélsz róla. Sokat foglalkozik veled. Igazán rendes dolog tőle. Meg most ez a Jaredes dolog is.
- Milyen Jaredes dolog? Ne beszélj butaságokat. Oké elismerem, hogy François aranyos, és lehet, hogy sokat foglalkozik velem, de ez semmi. Nem, nem is akarok belegondolni. Ő meg én. Á, kizárt. Jared… Fú, Jaredet meg ne is említsd. – mondtam, és megint eszembe jutott, hogy mit műveltünk délután. Helyesbítek. Hogy mit kellett művelnünk délután. Merthogy én nem önszántamból, á, hagyjuk. – Szóval…- ismét beleszóltam a telefonba.
- Na, majd meglátod mi lesz! Én már tudom előre. Chad a kis „visszahúzódó”, aki nem is foglalkozik veled annyit, mint François, és nem is készít fotókat, mint Jared. Meglátod, a végén még vele kezdenek el alakulni a dolgok. – a legszívesebben már leraktam volna a telefont. Ez nekem sok. Főleg, hogy a legjobb barátnőm áradozik a pasi jelöltekről, akik világsztárok, és sose állnának le velem, mint hétköznapi emberrel. Hú, ez kicsit olyan volt, mintha Jast hallottam volna. Rossz hatással van rám a pasi dolgokban. De most valahogy meg tudtam érteni, együtt tudtam érezni vele.
- És, akkor. Már írtál Robnak? – váltottam. Ő is egyből váltott. Mostanában nagyon megkedvelte ezt a témát. – Megadtad neki a számod? Találkoztok valamikor?
- Hát, igen, írtam neki. Megírtam neki a számom. De ez így olyan bizonytalan. Ha találkoznánk is, tegyük fel, hogy felhív, honnan tudjam, hogy ő az. Nekem fel kell készülnöm rá lelkileg. – ú, már megint ez az „túlizgulom a dolgokat”. – Sokkal jobb lett volna, ha ő is megadja a számát, és akkor beírom a telefonomba, és látom, ha ő hív. – magyarázta.
- Azt véletlen nem kellett volna megmondania, hogy mi az alsógatya mérete? – kérdeztem vissza.
- Jó, jó, lehet, hogy igazad van, na de akkor is. – makacskodott. Nem tudtam megérteni miért olyan nagy dolog, ha nem tudja a telefonszámát. – Egyébként, holnap Londonba utazok, mert ott lesz egy divatbemutató. Meg kell jelenni a cégünknek is a megnyitón, különben nem pályázhatunk.
- Mintha Rob is éppen Londonban forgatna, nem? – kérdeztem bohókásan.
- Igen.
- Hát akkor. Itt a nagy alkalom. Amint letetted a telefont, írj neki egy üzenetet, hogy holnap Londonba mész, és… és akár…- máshogy fektettem a hangsúlyt. – akár még el is kísérhetne. Nem hiszem, hogy túl gyakran jár divatbemutatókra.
- Jaj, persze! És akkor egyből jönne a sajtó, hogy ki az, akivel Robert Pattinson „randizik”. Ne mondj ilyeneket.
- Akkor tehát nem is az lenne a baj, hogy nem mennél el vele, hanem, hogy megjelenik a sajtó. Értem én. – mondtam rafináltan.
- Tudod mit Zoé. Már fél 7 van. Menj és látogasd meg Anne-t. Úgyis szüksége van rád. Mi meg már amúgy is több mint egy órája fecsegünk.
- Szóval elküldesz. Jól van, megjegyeztem. – mondtam sértődöttséget színlelve.
- Tudom, hogy úgysem bírod ki, hogy ne hívj fel holnap reggel elújságolni, hogy mi történt ma este.
- Én meg tudom, hogy nem bírod megállni, hogy ne mesélj, mit cselekedtél a Robos üggyel kapcsolatban. – mindketten nevetni kezdtünk. Ha valaki nem ismer minket, akkor is meg tudta volna állapítani a viselkedésünkből, hogy milyen jóban vagyunk egymással.
- Szorítok, hogy Anne meggyógyuljon! – mondta Jas.
- Én meg szorítok, hogy találkozz holnap Robbal. – válaszoltam.
- És szorítok még azért is, hogy sikerüljön összejönnöd…
- Stop. Egynél többet nem szoríthatsz. – mondtam nevetve.
- Jól van, akkor gyógyuljon meg Anne. Remélem, jó lesz a vacsora. Aztán majd küld el nekem is a képeket, oké?
- Rendben, megbeszéltük. Szép holnapot. Szia! Majd jelentkezem.
- Jó, jó. Várom a hívásod… vagy a leveled.
- Aztán csini legyél holnap. – mondtam a legvégén.
- Oké. Szia.
- Szia.
Leraktam a telefont, és elindultam Anne-hez. Egy fiatal asszony nyitott ajtót. Mondta, hogy bejelent, és ha Anne akarja, akkor bemehetek hozzá. Hát, tisztára, mint a filmekben, úgy éreztem magam. Végül is éppen egy forgatás kellős közepén vagyunk- poénkodtam magammal. A nő visszajött, és mondta, hogy Anne most nem tud fogadni. Mondtam neki, hogy mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok, aztán elmentem.
Fél óráig nézegettem, hogy mit kapjak fel magamra, amikor kopogtak. Az a nő állt az ajtó előtt, aki Anne-nek segít. Rámosolyogtam, mire ő visszamosolygott, és átadott egy borítékot.
- Anne kisasszony küldi. – mondta. Megköszöntem, és azzal el is ment.
Leültem az ágyra, és elkezdtem olvasni Anne levelét.
Kedves Zoé!
Kérlek, ne haragudj, amiért nem fogadtalak, de nagyon rosszul érzem magam. Az orvos azt mondta, nem súlyos, de néhány napig még itt kell maradnom. „Szuper!” Kimaradok a forgatásból, és minden jó buliból. A rendező már járt nálam, és mondta, hogy milyen jó képeket csináltatok. Ennek nagyon örülök. Azt mondta, csodálkozik, hogy nem modellkedsz valami híres cégnél. Én is egyetértettem vele.
François is járt nálam – ő volt itt egyedül a 3 fiú közül – mesélte, hogy milyen jól éreztétek magatokat délután. Sajnálom, hogy kimaradok néhány napig a mókázásból, de utána remélem, tudok csatlakozni hozzátok.
Még egyszer, ne haragudj, amiért nem engedtelek be, de nem akarom, hogy bárki bármit elkapjon tőlem, ha esetleg fertőző.
Puszil, Anne
Elolvastam a levelet, és válaszoltam neki néhány sorban. Mire elérkezett a vacsoraidő, éppen befejeztem a levelet, és elvittem neki, aztán lesétáltam az étterembe.
