Difficult Life - 7. fejezet : Fényképezés

Elindultunk az udvar felé, és kissé összerezzentem. Fáztam egy kicsit.

- Kinn melegebb van, hidd el. De itt egy takaró. – mondta a rendező, és átnyújtott egy pokrócot. Mindannyian megálltunk a kapualjban.

- Chad, és François, ti jöttök elsőnek. – láttam François-n, hogy nem nagyon akaródzik kimenni a zuhogó esőbe. Mire meggyőztem, Chad már csurom víz volt, és felé üvöltött.

- Gyere már, te balfácán! Nem lesz semmi bajod. Tök friss a levegő. – mondta Chad, de kis mértékben sem sértően.

- Még, hogy friss. – jelentettem ki. Közben nevetni kezdtem. A rendező kiment a fényképezőjével az udvar közepére, ahol egy szökőkút állt, és beállította a fiúkat. Nem láttam semmit, csak, hogy alakok állnak a szökőkút mellett.

- Nem fázol? – kérdezte Jared.

- Nem, ne is gondolj semmire. Nem, tökéletesen vastag ez a takaró. – mondtam cinikusan.

- Én, nem is gondoltam semmire. – mondta védekezően, és csakugyan nem gondolhatott semmire, ugyanis úgy viselkedett, mint mikor egy ovist megvádolnak, hogy elvette a másik gyerek csokiját.

- Azért ám. – mondtam, de ezt már mosolyogva. A rendező futva közelített meg minket.

- Fú, hideg van. Ti jöttök, csak kicsit megmelegszem, bár felesleges. Gyertek!- mondta. Ránéztem Jaredre, és nem tudtam mit gondol rólam. Akar-e egyáltalán velem fényképezkedni.

- De, én… - kezdtem.

- Nyugi, ezek nem kerülnek be sehova. Ezek csak ilyen baráti fotók. – magyarázta a rendező. Felkacagtam. Még hogy barátok. Hát ez jó vicc. – Ti jöttök, aztán csoportképek is készülnek.

Kimásztunk a szakadó esőbe, és elkészítették az első pár képet.  Úgy álltunk ott, mint két idegen. Igazából azok is voltunk egymás számára. A rendező félbeszakított minket.

- Várjatok, egy perc és jövök. Addig ti maradjatok itt. – bement a kapualjba, és a 2 száradó színésznek mutogatott valamit. Egyetértően bólogattak. Aztán visszasétált hozzánk. Mi közben majdnem megfagytunk. – Oké, most akkor csináljatok úgy, mintha szerelmesek lennétek egymásba. Nem is, mintha féltékennyé akarnátok tenni a másikat. Zoé te jössz! – hogy mi? Arról volt szó, hogy baráti fotók. Én nem vagyok modell. Mindenki állt, és várt körülöttem.

- Kezdjem én? –kérdezte Jared.

- Légyszíves. –mondta a fényképész. Jared közeledni kezdett felém, de csak visszanézett rám. Próbáltam úgy nézni rá, mintha valami összekötne minket, de úgy éreztem nem megy. – Szuper! Csak így tovább. Zoé, most te jössz!

Hát mégis sikerült teljesíteni, amit kértek tőlem. Meglepődtem ugyan, de bevallom, kicsit élveztem is a helyzetet. Háttal álltam Jarednek, és visszanéztem a vállam felett, de nem őt néztem, hanem az épület falát, mintha valaki más után vágyakoznék.

- Jó, akkor most álljatok egymással szembe, és Zoé, te karold át a nyakát, te fogd meg a derekát, igen úgy, és próbáljatok… - be sem fejezte a mondatot, már villogott a vaku. Furcsa érzés volt, ennyire közel tudni magamhoz egy idegen színészt.

- Csók nem kell? – kérdezte Jared viccelődve.

- Na persze, meg még azt is, mi? Szeretnéd, édes szívem. – mondtam, mintha gyűlölném Jaredet, pedig nem, most egészen kedvesnek tartottam.

- Zoé, néhány kép erejére, mintha megcsókolnád a nyakát, légyszíves. – mondta a főnök. Hogy mi? Én ezt meg nem teszem! Hát nem a barátom. Nekem ez túl személyes. Felnéztem a színészre, aki most a páromat alakította. Félig felhúzott szemöldökkel nézett le rám. Nagyon idilli volt, mondhatom.

- Bátorság! Túlélsz! – mondta. Én pedig azért is megmutattam neki.

Közelebb léptem hozzá, és oda is bújtam. A szám hozzáért hideg, vizes bőréhez. Mire már igazán belejöttem, már le is fújták az akciót.

- És akkor most mindenki! Gyertek! – előjött a másik két fiú is, és beálltak mellénk. Először idióta alakzatokat vettünk fel, és úgy pózoltunk, aztán később minden baráti szál összekapcsolódott. François odalépett mellém, és puszit nyomott az arcomra. Átkarolta a vállam. Vaku. Ellöktem magamtól, és ő visszamosolygott rám, Chadék is valami hasonló formát öltöttek. Vaku. A 3 fiú, mintha én valami istennő lennék letérdelt elé, és 3 irányba húzták a pólómat. Vaku.

- Vége! – mondta a fényképész-rendező barátunk, és a kapualj alá siettünk. – A vacsoránál óriáskivetítőn megmutatom a képeket. Viszlát.

Elment, mi pedig spuriztunk a melegre. Sokkal jobban éreztük magunkat. Rohantam a szobámba forrófürdőt venni, ugyanis nagyon átfagytam. Nem is törődve a fiúkkal, leléptem, és azon voltam, hogy minél előbb felhívjam Jasmint.

- Micsoda? Komolyan? –hitetlenkedett J., amikor felhívtam.

- Jaj, hát hazudtam én már valaha? – kérdeztem.

- Jaj, tudod, hogy nem úgy mondom. Csak ez annyira kész. És François mit szólt hozzá? – kérdezte kuncogva.

- Hát az agyamra mész már, mondtam már? – válaszoltam neki. – Úgy beszélsz róla, mintha legalábbis a barátom lenne, vagy a jegyesem. – Te jössz. Írt?

- Ki?

- Hát Rob, ki más? Hány pasi van az életedben? Most csak ő nem? Na, akkor tessék, te is számolj be!  - szólítottam fel.

- Biztos? Van rám fél órád?

- Még több is, ha akarod. Csak majd meg kéne látogatnom Anne-t.

- Miért mi van vele? – kérdezte. Gyorsan ledaráltam neki, hogy mi történt, aztán emlékeztettem rá hol hagytuk abba a beszélgetést.

- Szóval, igen. Válaszolt. Olyanokat írt, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy nem haragított magára. Meg, hogy örült, hogy összehozott vele a sors. Itt kicsit azért elképedtem, mivel nem tűnt fel, hogy ekkora hatással lettem volna rá, de hát ő érzi. – nevetni kezdett. Éreztem a hangján, hogy innentől fogva mosolyogva beszél. – Aztán elkérte a telefonszámom, mert a levelezés az neki túl lassú. Mondta, hogy jobban örülne neki, ha többet hallaná a hangomat. És képzeld, leírta nekem mi mindent csinált ma. – mesélte totál fellelkesedve.

- És mit csinált ma?- kérdeztem.

- Jaj, Zoé! Nem az a lényeg. Itt nem azon van a hangsúly, hogy mit csinált, hanem, hogy megosztotta velem. Tudod, amit múltkor írtam. Hogy nem úgy kezel, mint egy rajongót. És ez tök jól esik.

-  Azt hiszem értelek. – mondtam, miközben eltűnődtem azon, hogy Rob vajon tényleg csak barátként gondol Jayre, vagy ez annál több. – Szóval elkérte a számodat is? Szuper, jó gyors ütemre váltottatok. – mondtam neki viccelődve.

- Ne legyél már ilyen! Tudod, hogy nem használok ki senkit. Őt meg végképp nem.

- Csak viccelek, hát. Ne haragudj, de olyan jó napom volt, és annak is nagyon örülök, hogy már itt tartotok. Őszintén örülök.

- Köszi. Én is szurkolok ám neked!

- Aztán minek? Kivel kapcsolatban?

- Hát François. Olyan szimpatikus, pedig nem is ismerem. De amiket mesélsz róla. Sokat foglalkozik veled. Igazán rendes dolog tőle. Meg most ez a Jaredes dolog is.

- Milyen Jaredes dolog? Ne beszélj butaságokat. Oké elismerem, hogy François aranyos, és lehet, hogy sokat foglalkozik velem, de ez semmi.  Nem, nem is akarok belegondolni. Ő meg én. Á, kizárt. Jared… Fú, Jaredet meg ne is említsd. – mondtam, és megint eszembe jutott, hogy mit műveltünk délután. Helyesbítek. Hogy mit kellett művelnünk délután. Merthogy én nem önszántamból, á, hagyjuk. – Szóval…- ismét beleszóltam a telefonba.

- Na, majd meglátod mi lesz! Én már tudom előre. Chad a kis „visszahúzódó”, aki nem is foglalkozik veled annyit, mint François, és nem is készít fotókat, mint Jared. Meglátod, a végén még vele kezdenek el alakulni a dolgok. – a legszívesebben már leraktam volna a telefont. Ez nekem sok. Főleg, hogy a legjobb barátnőm áradozik a pasi jelöltekről, akik világsztárok, és sose állnának le velem, mint hétköznapi emberrel. Hú, ez kicsit olyan volt, mintha Jast hallottam volna. Rossz hatással van rám a pasi dolgokban. De most valahogy meg tudtam érteni, együtt tudtam érezni vele.

- És, akkor. Már írtál Robnak? – váltottam. Ő is egyből váltott. Mostanában nagyon megkedvelte ezt a témát. – Megadtad neki a számod? Találkoztok valamikor?

- Hát, igen, írtam neki. Megírtam neki a számom. De ez így olyan bizonytalan. Ha találkoznánk is, tegyük fel, hogy felhív, honnan tudjam, hogy ő az. Nekem fel kell készülnöm rá lelkileg. – ú, már megint ez az „túlizgulom a dolgokat”. – Sokkal jobb lett volna, ha ő is megadja a számát, és akkor beírom a telefonomba, és látom, ha ő hív. – magyarázta.

- Azt véletlen nem kellett volna megmondania, hogy mi az alsógatya mérete? – kérdeztem vissza.

- Jó, jó, lehet, hogy igazad van, na de akkor is. – makacskodott. Nem tudtam megérteni miért olyan nagy dolog, ha nem tudja a telefonszámát. – Egyébként, holnap Londonba utazok, mert ott lesz egy divatbemutató. Meg kell jelenni a cégünknek is a megnyitón, különben nem pályázhatunk.

- Mintha Rob is éppen Londonban forgatna, nem? – kérdeztem bohókásan.

- Igen.

- Hát akkor. Itt a nagy alkalom. Amint letetted a telefont, írj neki egy üzenetet, hogy holnap Londonba mész, és… és akár…- máshogy fektettem a hangsúlyt. – akár még el is kísérhetne. Nem hiszem, hogy túl gyakran jár divatbemutatókra.

- Jaj, persze! És akkor egyből jönne a sajtó, hogy ki az, akivel Robert Pattinson „randizik”. Ne mondj ilyeneket.

- Akkor tehát nem is az lenne a baj, hogy nem mennél el vele, hanem, hogy megjelenik a sajtó. Értem én. – mondtam rafináltan.

- Tudod mit Zoé. Már fél 7 van. Menj és látogasd meg Anne-t. Úgyis szüksége van rád. Mi meg már amúgy is több mint egy órája fecsegünk.

-  Szóval elküldesz. Jól van, megjegyeztem. – mondtam sértődöttséget színlelve.

- Tudom, hogy úgysem bírod ki, hogy ne hívj fel holnap reggel elújságolni, hogy mi történt ma este.

- Én meg tudom, hogy nem bírod megállni, hogy ne mesélj, mit cselekedtél a Robos üggyel kapcsolatban. – mindketten nevetni kezdtünk. Ha valaki nem ismer minket, akkor is meg tudta volna állapítani a viselkedésünkből, hogy milyen jóban vagyunk egymással.

- Szorítok, hogy Anne meggyógyuljon! – mondta Jas.

- Én meg szorítok, hogy találkozz holnap Robbal. – válaszoltam.

- És szorítok még azért is, hogy sikerüljön összejönnöd…

- Stop. Egynél többet nem szoríthatsz. – mondtam nevetve.

- Jól van, akkor gyógyuljon meg Anne. Remélem, jó lesz a vacsora. Aztán majd küld el nekem is a képeket, oké?

- Rendben, megbeszéltük. Szép holnapot. Szia! Majd jelentkezem.

- Jó, jó. Várom a hívásod… vagy a leveled.

- Aztán csini legyél holnap. – mondtam a legvégén.

- Oké. Szia.

- Szia.

Leraktam a telefont, és elindultam Anne-hez. Egy fiatal asszony nyitott ajtót. Mondta, hogy bejelent, és ha Anne akarja, akkor bemehetek hozzá. Hát, tisztára, mint a filmekben, úgy éreztem magam. Végül is éppen egy forgatás kellős közepén vagyunk- poénkodtam magammal. A nő visszajött, és mondta, hogy Anne most nem tud fogadni. Mondtam neki, hogy mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok, aztán elmentem.

Fél óráig nézegettem, hogy mit kapjak fel magamra, amikor kopogtak. Az a nő állt az ajtó előtt, aki Anne-nek segít. Rámosolyogtam, mire ő visszamosolygott, és átadott egy borítékot.

- Anne kisasszony küldi. – mondta. Megköszöntem, és azzal el is ment.

Leültem az ágyra, és elkezdtem olvasni Anne levelét.

Kedves Zoé!

Kérlek, ne haragudj, amiért nem fogadtalak, de nagyon rosszul érzem magam. Az orvos azt mondta, nem súlyos, de néhány napig még itt kell maradnom. „Szuper!” Kimaradok a forgatásból, és minden jó buliból. A rendező már járt nálam, és mondta, hogy milyen jó képeket csináltatok. Ennek nagyon örülök. Azt mondta, csodálkozik, hogy nem modellkedsz valami híres cégnél. Én is egyetértettem vele.

François is járt nálam – ő volt itt egyedül a 3 fiú közül – mesélte, hogy milyen jól éreztétek magatokat délután. Sajnálom, hogy kimaradok néhány napig a mókázásból, de utána remélem, tudok csatlakozni hozzátok.

Még egyszer, ne haragudj, amiért nem engedtelek be, de nem akarom, hogy bárki bármit elkapjon tőlem, ha esetleg fertőző.

Puszil, Anne

Elolvastam a levelet, és válaszoltam neki néhány sorban. Mire elérkezett a vacsoraidő, éppen befejeztem a levelet, és elvittem neki, aztán lesétáltam az étterembe.

Difficult life - 6. fejezet: Az e-mail

Hétfő. Egy újabb hét kezdődött, és újabb kemény munka. A tegnapi nap igazából csak ízelítő volt abból, aminek most még csak a kezdetén állok.

Elsőként kimentem a fürdőbe és rendbe szedtem magam, és addig betöltött a notebookom is. Beléptem, és örömmel láttam, hogy e-mailem érkezett Jasmintől.

Szia!

Most nem nagyon vagyok magamnál, úgyhogy bocsi, ha néhol hülyeségeket írtam. Elsőként is küldök egy levelet, amitől ilyen vagyok. Másodperc, és bemásolom. Itt van, parancsolj.

„Kedves Jasmin!

Remélem, nem rémisztettelek meg azzal, hogy írtam Neked. Őszintén szólva, elég furán érzem magam. Nem szoktam még hozzá, hogy valaki ne válaszolna egyetlen levelemre. Persze megértelek. Hiszen te rajongó vagy, nem munkatárs. Na, nem, már megint butaságokat írok. Nem vagy rajongó, legalábbis gondolom nem annyira, mint a tizenévesek. Szóval, ne haragudj, ha esetleg megsértettelek ezzel, hogy írtam neked. Megértem, ha nem válaszolsz, és azt hiszed, hogy… végül is már mindegy mit írok, úgyis eldöntötted, hogy mit gondolsz rólam. :D

Szóval még egyszer elnézést, ha megsértettelek a közvetlenségemmel. További szép napot.

Üdv, Robert

Érkezett: 21:34”

Szóval, mit szólsz? Én totál meglepődtem, mikor megláttam, hogy megint írt. Ez már a második levele. Nem tudom, mért gondolta, hogy megsértett. Nem is sejti, hogy milyen hülye képet vágtam, mikor megláttam a második levelét. Szóval, engem ez sokkolt. Egyébként, megint kezdem magam úgy érezni, mint amikor indult a Twilight saga, és még csak 16 évesek voltunk. Tökre úgy érzem magam, mint egy pisis rajongó. Mit csináljak, hogy ez megváltozzon? Neked mindig olyan jó ötleteid szoktak lenni az ilyen „pánikhelyzetekkel” kapcsolatban.

Még mielőtt megkérdeznéd, hogy válaszoltam-e, igen. Nézd, ezt írtam. Remélem, nem voltam túl közvetlen vele.

„Kedves Robert!

Nem tudom, miért gondoltad, hogy megsértettél azzal, hogy írtál. Szerintem ez butaság, már ha szoktál elkövetni ilyeneket.

Ellenkezőleg, nagyon is örültem, hogy írtál. Őszintén szólva, meg is lepődtem, amikor láttam, hogy nem csak visszaigazoltál, hanem üzentél is.

Csak tisztázni szerettem volna, hogy abszolút nem haragszom Rád. Nyugodtan írj, ha időd van, és valakivel meg akarod osztani a forgatási „élményeket”.

Nem rabolom tovább az idődet, gondolom eléggé fáradt vagy ahhoz, hogy „rajongói” leveleket olvasgass. Egyébként, ha már előjött a rajongó szó, nem igazán tartom magam annak. Inkább felnézek Rád, mint egy példaképre. De nem hinném, hogy rajongó vagyok. A forgatáson is próbáltam úgy viselkedni, mintha egy hétköznapi emberrel beszélnék, és nem egy sztárral.

U.i. Bocs, hogy ilyen lassan válaszoltam.

Üdvözlet, Jas”

Na? Mit szólsz hozzá? Túlságosan hosszú, igaz? Nem kellett volna ecsetelni azt a részt, hogy nem vagyok rajongó. Olyan felesleges dolgokat írtam bele. A fene egye meg. Meg, hogy nyugodtan forduljon hozzám, ha valakivel meg akarja osztani a napi dolgait. Úristen! Mintha legalábbis a húga lennék, vagy valami családtag. Borzasztó. Tök felesleges volt válaszolnom. Most már tuti azt hiszi, hogy én is egy hülye kis rajongó vagyok a több millió közül.

Ráadásul itt panaszkodom a butaságaimról, ahelyett, hogy megkérdezném, hogy veled mi történt. Hihetetlen alak vagyok. Ne haragudj. Szívesen olvasnám a beszámolódat François-ról. Mesélj, milyen Németország? Milyen az idő? Sok munkád van? Szoros a napirended? Interjúkra is elkíséred a színészeket? Minden szabadidődet velük töltöd?

Várom a leveled, és remélem, nem raboltam el túl sok idődet ezzel a levéllel.

Puszi, Jas

Kicsit úgy éreztem magam, mintha valami tsunami ment volna keresztül a szobámon. Elég sok infó, elég sok kérdés. Kétszer is végigolvastam, hogy teljesen  tiszta legyen a dolog Jasminal és Roberttel. Jas és Rob, ismételtem meg magamban. Tök jól hangzik, mintha legalábbis már évek óta próbálnám egymás mellé tenni ezt a két nevet. Jó, már megint elkalandoztam. Szóval, végigolvastam a levelet. Ránéztem a notebookon órájára, és meglepve láttam, hogy már fél óra eltelt azóta, hogy leültem a gép mellé. Vagyis már másfél órája ébren vagyok. Volt 10 percem hogy leérjek az étterembe, és még kapjak reggelit. Úgy gondoltam, gyors levélírásba kezdek, és rohanok a földszintre reggelizni.

Drága J!

Nagyon örülök, hogy írtál. Az igazság az, hogy kissé elszámoltam az időt. Elolvastam a leveled, többször is, és meg kell, hogy mondjam, nagyon örülök, hogy megint írt. Kicsit türelmetlen ez a Rob, nem?

Elsőre ez az, ami eszembe jutott. Tudod, csak mindig a legfontosabbat írni. Főleg ha késésben vagy! Márpedig én késésben vagyok. Ne haragudj. Este bővebben kifejtem a véleményem. Ígérem.

Millió puszit küldök, Zoé

U.i. Amint látod, sosem unatkozom”

Hát igen. Épphogy. Az utolsó pillanatban érkeztem meg a reggelihez. Körül néztem az étterembe, rajtam kívül senki sem volt már ott. Csak a pincér, és én. Kikértem a reggelimet, és leültem. Azon gondolkodtam, vajon Anne ma otthon marad-e a tegnapi fejfájása miatt. Vagy vajon ott van már a forgatáson? Jaj, sietnem kéne, mert a végén még leváltom Jaredet, és én leszek az, aki mindenhonnan elkésik. Pedig én nem is járok edzeni, mint ő.

Hamar befejeztem a reggelit, és siettem az udvaron keresztül a nagy terembe, ahová megbeszéltük a találkozót. Bementem, és majdnem sokkot kaptam. Senki nem volt ott. Jézusom, most mihez kezdek? Próbáltam megnyugodni, de nem nagyon sikerült. Anne lépett be az ajtón. Hála Istennek! Végre valaki ismerős.

- Anne, bocsi, hogy elkéstem, ne haragudj… - kezdtem mondani neki, de láthatóan sietett.

- Zoé, bocsi, de most nem nagyon érek rá. Ez a fejfájás egyre rosszabb, nem futottál össze az orvossal? Azt mondta, itt van az épületben.

- Nem, sajnálom. Akkor jobbulást. Remélem, nem komoly a dolog.

- Biztos nem, mostanában gyakrabban fáj a fejem, és tegnap óta már a rosszullét is kerülget. Menj csak be a többiekhez. Valószínűleg, még ma is csak a fotókat készítik. Vagy azokat a jeleneteket veszik, amikhez nem kellek. – mondta, aztán hamar elsietett.

Ott álltam totál egyedül a folyosón, és őszintén aggódtam Annért. Nem tudtam, miért fáj annyira a feje és mért van rosszul, de nagyon sajnáltam, hogy emiatt abba kell hagynia a munkáját aznapra. A terem felé siettem, ahol egy kisebb nappali volt berendezve az egyik jelenethez. Chad és Jared vitatkoztak éppen valamin, én pedig beálltam a kamera mögé, hogy nézzem a jelenetet. Aztán François is belekerült a jelentbe, és őt is felvette a kamera. Én meg csak néztem ki a fejemből. Nem is tudom, min gondolkoztam. Anne fejfájása, Jas és Rob levele. Egyszerre minden eszembe jutott. Nem tudtam rendet tenni a fejemben. Ott álltam a kamera mögött, és George zökkentett ki a gondolkodásból, amikor leállította a fiúkat.

- Oké, kész. Újravesszük. – aztán megszólalt a rendező is.

- Chad, állj közelebb Jaredhez, amint megjelenik a házban François. A nézőknek látniuk kell, hogy ti együtt nőttetek fel, és a veszekedés ellenére is jobban ragaszkodtok egymáshoz, mint Françoishoz.

- Oké. – egyezett bele Chad.

- Helló! – köszönt felém Chad. Még integetett is.

- Hey! – köszöntem vissza.

- Csapó 54! – mondta egy fiatal srác. Aztán hátra vonult a kamera mellé, és bemutatkozott.

- Hello, Jason vagyok.

- Zoé. – mondtam

- Te vagy a stylist, igaz? Örülök, hogy megismerhetlek. Ma valószínűleg egész nap együtt fogunk dolgozni, ha a fiúk végig színészkednek.

Egy ideig jól elbeszélgettünk, de aztán megint kezdtem másfelé járkálni gondolatilag. Elég fáradt voltam. Valószínűleg nem aludtam ki magam. Ma biztos nem maradok lenn olyan sokáig a fiúkkal. Eszembe jutott Anne. Ha nem lesz jobban, megint négyesben fogunk vacsorázni.

Egy óra telt mióta ott voltam, de a fiúk már vagy ötödszörre forgatták ugyanazt az egy jelenetet. Szünetet tartottak.

- Végre! – mondta Chad. – Szia Zoé!- köszönt oda, miközben elfutott mellettem. Értetlen fejet vághattam, ugyanis hátrafelé kezdett futni, és közben magyarázott. – Nem reggeliztem, mert azt hittem előbb végzünk. – és már el is tűnt.

- Szia! – François megállt mellettem. – Rosszul vagy?

- Nem, szia. Csak keveset aludtam. Mi van Anne-nel?

- Nem tudom, azt mondta rosszul van.

- Igen, tudom. Tegnap is ezért nem jött vacsorázni. De ugye nem komoly?

- Nem tudom, nem hiszem. Bocsi, de felmegyek egy pulcsiért. Mikor jöttünk le még tűzött a Nap, most meg… - és az átlátszó ajtó felé nézett.

- Szia, pincér lány! – mondta Jared barátságosan, nem úgy, mint előző nap.

- Szóval jobb kedved van, pizzás fiú? – kérdeztem, de elég savanyú képet vághattam. – Kimegyek levegőzni. Vagy hozzak előtte egy cherry-coke-ot? – kérdeztem tőle kissé flemán. Megrázta a fejét, én meg elindultam a kis udvar felé.

Bementem az udvar túlsó végéből nyíló épületre. Ott voltak elraktározva a ruhák. Mindegyik vállfán lógott, és minden színésznek legalább 4 rakat ruhája volt a filmhez. Anne, Jennifer, Chad, Jared, François, Hugh. Mindegyik állvány végén, ott állt az adott szereplő neve. Vettem a bátorságot, és megnéztem milyen ruhákat szántak Annenek. Nem is volt olyan rossz a választék. Miután végiglapoztam 2 állvánnyi ruhát, úgy döntöttem visszamegyek a „nappaliba”. Meglepődtem, mikor kiértem a házból. Zuhogott az eső, de mintha az ősrobbanás óta nem esett volna. És amin még jobban meglepődtem. Az udvar közepén egy srác állt. Vagy Jason, vagy valamelyik színész. Lehet, hogy utánam küldték, hogy merre bóklászok már megint. Az eső olyan hevesen esett, hogy nem láttam, ki volt az. Aztán mivel nem volt már választásom, az udvaron keresztül kellett visszamenni a másik épületbe. Nem láttam esélyt rá, hogy rövid időn belül csillapodna az eső, úgyhogy nekivágtam az útnak. A fiatal srác még mindig ott állt. Szürke gatyában, és világoskék ingben. Közelebb sétáltam, és felismertem. De nem a termetéről, hanem a hangjáról.

- Vizes póló verseny? Forgatás alatt? Érdekes lánynak tűnsz! – mondta Jared nevetve. Nem tudtam visszaszóljak-e neki azonnal, de inkább csak hagytam, hadd nevessen a saját poénján. Fehér pólóban voltam, végül is jogosan kérdezte.

- Ezt éppen te kérdezed? – vágtam vissza. Világoskék ingén keresztül megláttam izmos testét, de csak fél pillanatig tartottam rajta a tekintetemet. Pedig széles vállai igazán megfeleltek a ízlésemnek.

- Mi lenne, ha ezt benn vitatnánk meg? – ajánlottam, miközben fél perc alatt vizesebb lettem, mintha medencébe dobtak volna.

- Nem akarok vitatkozni. Menjünk! – mondta, és maga elé engedett. Együtt futottunk a kapubejáróig, és onnan néztük az esőt. Kicsit lecsöpögtettük magunkat, amit általában az esernyővel szoktunk művelni, de most mi voltunk az alanyok.

- Szép zápor. Pedig azt hittem, ha eljövök Angliából, itt majd szebb idő lesz. – mondtam.

- Negyed óra, és megint sütni fog a Nap. – állapította meg, mint valami meteorológus. – Menjünk. – elindultunk befelé. Csak a recepcióig jutottunk, anélkül, hogy valakibe belefutottunk volna.

- Ti meg hol voltatok? Mit csináltatok? – kérdezte François. Ő volt az első ember, akivel találkoztunk.

- Kinn zuhog az eső, amint látod. – mondta Jared, és a udvar felé mutatott. És úgy tűnt mintha sietne.

- Öltözzetek át, meg ne fázzatok! – rám mosolygott. – Aztán siessetek vissza.

- Állj, állj, stop. Képeket fogunk csinálni. Az udvaron. – magyarázta a felénk közeledő rendező. – Gyertek, ti már úgyis csurom vizek vagytok. Zoé, te elmehetsz átöltözni, tényleg, nehogy lebetegedj nekünk. Vagy várj csak. – meggondolta magát. – Gyere, lehet, hogy még szükségünk lesz rád. – Már ment is tovább, hogy kérjen a recepcióstól néhány jó vastag pokrócot.

Kicsit megijedtem. Mit akarhat velem? Itt színész fényképezés van, én pedig nem vagyok színész. Csak ekkor jutott eszembe: lehet, hogy be akar állítani Anne helyére? De hát ez törvénybe ütköző és igazságtalan is. Mindkettőnkre nézve. Nem értettem egyet a rendezővel, de mégsem mentem el átöltözni. Az is lehet, hogy vicces lesz. Legalább lesz egy jó kezdő napunk. És lehet, ha készítenek velem is képeket, ezek lesznek életem egy részének legszebb emlékei. Lehet, hogy tök jó buli lesz. Anyám most biztosan nem lenne büszke rám. Nem örülne neki, ha olyanba keverednék, ami nem az én dolgom; ez esetben, beállni a színészek közé. Másrészt, biztos nem hiányozna neki, hogy tüdőgyulladást kapjak.

Újra helló mindnekinek!

Ne haragudjtok rám, amiért ennyi ideig nem írtam, meg volt rá az okom, elhihetitek.Nem feltétlen habostorta az élet egyetem mellett. (arra gondolok, hogy nincs annyi időm mint régen volt, de ne aggódjatok, nagyon élvezem a sulit ;) ) Itt az új fejezet. Most épp szünetem van, szóval remélem, hogy a napokban majd fel tudok dobni több részt is, bár most is rengeteg a tanulni való.

Jó olvasást mindenkinek, BB

Difficult Life - 5. fejezet: François... ?

Megkerestem a fiúkat, az étterem egyik sarkában ültek. Csak ketten voltak. François és Chad. De tudtam, hogy Jared úgyis csak késni fog. Pedig igazán fenn maradhatna a szobájában. Odasétáltam hozzájuk, és köszöntem nekik. Kihúztam a széket, de François felajánlotta, hogy üljek mellé a sarokülésre. Hát odaültem, még kényelmesebb is volt. Meghallottam az étterem rádiójából Jason Derulo számát. Elhallgattam volna még a végéig is, ha Chad nem szól.

- Ez nem a te telód? – kérdezte gyanakvóan. Mikor rájöttem, hogy tényleg a telefonom, és nem a rádió, kissé elszégyelltem magam, de Chad csak mosolygott. Barby számát írta ki.

- Hallod ekkora égést, azt hittem a rádióból… - kezdtem bele a mondókámba, de ő is beszélt, ezért én inkább elhallgattam. Csak a mondat végét hallottam, de az is épp elég volt.

- … aztán nehogy nekem férfiszíveket törj össze. Ráadásul egyszerre 3mat. Figyelj, nem muszáj… - itt véget vetettem a hívásnak és elmosolyodtam. A fiúkra néztem.

- Na, csak nem a főnököd volt? – még hogy a főnököm, majdnem nevetni kezdtem. A kérdést egyébként Chad tette fel.

- Nem, téves hívás volt. – mondtam, és közben barátnőm szavait hallottam: „egyszerre 3mat”.

Ismét beszélgetni kezdtünk, közben pedig kihozták a vacsoránkat. François spagettit evett, Chad pedig pizzát.

- Látom, ti is egészséges kaján éltek. – mondtam, és felnevettem a hamburger fölött. Ők is elnevették magukat.

- Holnap mi lesz a program? – kérdezte egy hang. Mintha a távolból hallottam volna, pedig közvetlenül ott ült mellettem. Megint elkalandoztak egy kicsit a gondolataim, a csudába, hogy sosem tudok 100%osan koncentrálni.

- A rohadt életbe! – a fiúk hirtelen rám néztek. Valószínűleg nem voltak hozzászokva heves természetemhez. Pedig ez a 3 szó napjában többször is elhagyta a számat. Elszégyelltem magam előttük. – Hm. – köszörültem meg a torkom. – Bocsi, izé, fenn hagytam a napirendet a szobámba. Akarjátok, hogy felmenjek…

- Nem szükséges, nálam van egy. – mondta François. Milyen segítőkész. Én meg milyen szétszórt vagyok. Megint magamat szidtam a hülyeségemért.

- Add csak ide, egy pillanatra. – kérte tőle Chad. François átnyújtotta neki a mappát, aztán rám mosolygott.

- Tudtad, hogy Zoé perfektül beszél németül is, nem igaz? – kérdezte Chadtől, de a mondat végén rám nézett. Már megint kínosan éreztem magam. Oké, ez az este Anne nélkül, úgy érzem már nem lesz jobb. Mindjárt jön az a sztori, amikor ovis koromban a fejemre akartam húzni apa zokniját, mert annyira kiment már belőle a ruganyosság.

- Ugyan…- kezdtem mentegetőzve, utáltam, mikor a nyelvtudásomat bírálták, akár pozitívan, akár negatívan.

- Nem tudtam. – mondta Chad, de olyan lassúsággal, mintha legalábbis elaludna közben. De aztán rájöttem, hogy csak túlságosan belemélyedt a holnapi nap rendjébe.

François végül németül kezdett el beszélni, ezzel felmérve, hogy mennyire jár most máshol Chad. Már vagy fél perce beszélt, éppen arról, hogy ezt mindenkivel eljátssza, aki nem figyel, és nem tud németül. Közbeszóltam én is németül, hogy ne legyen már ilyen, ne szemétkedjen vele, persze kicsit szebben fejeztem ki magam. Aztán megszólalt. De nem ő.

- Itt meg mi van? Német kurzust indítottatok? Nekem mért nem szólt senki? – kérdezte az elkésett vendég. Hát persze, Jared. Ki más tudna ilyen „okosságokat” kérdezni.

- Jó, hogy te is ideérsz a megbeszélt időpontra. – mondta cinikusan Chad.

- Bocs, edzettem, és nem akartam ideülni az asztalhoz, mint egy izzadt kutya. De ha akarod, legközelebb úgy is jöhetek. – vágott vissza Jared.

François továbbra is erőltette a németet, de ekkor már csak azért, hogy a fiúk észrevegyék magukat.

- Te meg mit makogsz már? – kérdezte Jared kissé ingerülten.

- Rossz napod volt? – kérdeztem tőle, de csupa jóindulattal. Ha kedvesen kérdezek, talán kedvesen válaszol. De csak felnézett rám az asztalbambulásból. Én megpróbáltam segíteni, úgy ahogy tudtam.

- Kérnek még valamit? – kérdezte a mellettünk megjelenő pincér. Jared megint csak cherry-coke-ot rendelt, meg egy kis adag sült krumplit. – Más valamit?

- Egy-egy pohár bort hármunknak. – mondta Chad. – Meg kell ünnepelni, hogy egy újabb napot túléltünk Jareddel.

- „Nagyon vicces vagy”, ugye tudod? – kérdezte cinikusan hülye képet vágva.

- Akkor 3 pohár bor? Vörös vagy fehér? – sajnáltam a pincért. Szegénynek nem esett le, hogy Chad ismét csak cukkolni akarja Jaredet.

- Nem kérünk mást. Bort sem. – helyesbített François. (Szegény pincér! Csak állt és nézett ki e fejéből. Rámosolyogtam, aztán mintha vette volna alapot elment.) Megint csak ketten kezdtünk beszélgetni, mert Chad ismét belemélyedt a másnapi programba, Jared pedig nagyon úgy tűnt, aznap már nem akar megszólalni. Fél óra múlva fészkelődni kezdtem, és el akartam indulni.

- Hova sietsz? Még nincs olyan késő? – kérdezte François. Jared is rám nézett, és úgy láttam meg próbál rám mosolyogni, de nem nagyon sikerült neki.

- Elmegyek, lefekszem. A holnapi nap hosszú lesz. Nektek sem ártana feljönnötök, fiúk. – mondtam mind hármójuknak.

- Hosszú lesz! – ismételte Chad, és végre felnézett abból az istenverte papírosból, amit egész este nézegetett. Lehet kicsit haragosan néztem rám, ugyanis békítően rám mosolygott.

- Jó éjt! – mondtam és odébb csusszantam 5 centit.

François felém hajolt, és 2 puszit adott az arcomra. Én pedig annyira meglepődtem, hogy alig tudtam viszonozni. – Jó éjt! - tette hozzá. Ez valami új keletű dolog, hogy a színészek egyből ilyen hiperbarátságosak a velük együtt dolgozókkal? Vagy csak François adott nekem puszit? Nem tudtam eldönteni, úgyhogy következett a hozzám közelebb ülő ember.

- Jó éjt, Jared! – mondtam, és két finom puszit nyomtam az arcára. Viszonozta. – Remélem, holnap jobb kedved lesz! – bátorítóan rámosolyogtam, és bár nem lett tőle lelkesebb, de azért egy kis mosolyt erőltetett az arcára.

- Jó éjt, Zoé! – mondta Chad, mivel tudta, hogy ő a soros. – Holnap találkozunk. Pihend ki magad!

- Ti is! Már ne menjetek le játszani. – ez alatt a biliárdra és a bowlingra gondoltam. Elmentem a lépcsőig, és visszafordultam. Konkrétan a lifthez. Nem volt erőm felmászni a 2. emeletre. Mire visszafordultam a fiúk már mind ott álltak a lift előtt. Ameddig felértünk a 2. emeletre kínos csönd honolt benne.

- Jó éjt!- köszöntünk el egymástól.

És most akkor felhívom Barbyt. Kinyitottam a kártyámmal az ajtót, és bementem a szobámba. Felcsúsztattam a telefonomat, és ezt láttam a kijelzőmön: 23.46. Hát akkor ezzel majd reggel próbálkozom. Most már nem fogom felhívni Barbyt. Ahhoz sem volt erőm, hogy bekapcsoljam a notebookom, és megnézzem írt-e valamit, amíg vacsoráztam. Lerúgtam a cipőt a lábamról, a fürdőbe siettem, átöltöztem, és bebújtam az ágyba.

Sziasztok!

Ahogy ígértem: íme a következő epizód. Mára viszont csak ennyi futotta. :( Remélem holnap még fel tudok tenni néhány részt. Addig is: jó szórakozást! ;)

Pusz, Baby Bubble

Difficult Life - 4. fejezet : "Szia pizzásfiú!"

Másnap 8kor már a repülőn ültem. Mikor felszálltam írtam Jasminnak egy sms-t, hogy éppen most indulunk, és majd hívom, ha megérkeztem. Elővettem a notebookom, és végignéztem a filmmel kapcsolatos infókat. Ez állt a listán:

Főszereplők:

François Göske, Chad Michael Murray, Jared Padalecki, Anne Hathaway

Mellékszereplők:

Jennifer Ehle, Hugh Faither

Első pillanatban megörültem. Egyszer már dolgoztam Annenel, egy kosztümös filmben. Jane Austen magánélete volt a címe.

Elgondolkodtam rajta, vajon emlékszik-e még rám Anne, hiszen a forgatások alatt igen jól összeszoktunk. Emlékszem, engem is meghívott a film premierjére, de én akkor már nem tudtam visszarepülni Los Angelesbe. A következő pontra ugrottam:

A film cselekménye:

A Holmes szülők éppen a válási per közepén tartanak. Ekkor gyerekeik még csak 2, illetve 6 és 7 évesek. A két idősebb gyerek az anyjához kerül a legkisebb fiú pedig az apjához. Az anya és 2 fia elköltöznek Texasból. A fiúk felnőnek és a legidősebb fiú (Chad Michael Murray) egy lányban találja meg a reményt (Anne Hathaway). Két és fél év járás után szétküldik a meghívókat, de az esküvőre készülődés közben a lány megismerkedik jegyese öccsével (Jared Padalecki). Ekkor kezdődnek a bonyodalmak. A meghívót megkapva a legkisebb fiú (François Göske) és apja is ellátogat Holmesékhoz. Az egész család megismerkedik a lány közelebbi rokonságával, unokatestvéreket és nagynéniket is beleértve. A legkisebb fiú (François Göske) beleszeret a lány (Anne Hathaway) unokahúgába, aki 5 évvel fiatalabb a fiúnál. Sor kerül az esküvő napjára, amikor a szertartás előtt, a menyasszony (Anne Hathaway) unokahúga bevallja a fiúnak (François Göskének), hogy őt már eljegyezték. Ráadásul a templomban a szerelmespár egyik tagja sem mond igent, így lefújják az esküvőt. De a középső fiú (Jered Padalecki) időben lép közbe, és megkéri a papot, hogy adja hozzá feleségül a menyasszonyt (Anne Hathaway). A templomi esküvi bonyodalmait leszámítva a vacsorán minden rendben zajlik, egészen addig, amíg meg nem jelenik az ara unokahúgának jegyese. Ekkor nagy csetepaté üt ki, és a legfiatalabb fiú (François Göske) nagy verekedésbe kerül, a végén pedig sittre jut. A szülei mindent megtesznek, hogy kihozzák a fiút a börtönből, s eközben annyi mindent kell közösen intézniük, hogy ismét szerelembe esnek.

Végigolvastam a rövid történetet, és furcsa érzéseim támadtak. Első kérdésem: ki volt az a marha, aki ilyen összevissza, hülye történetet tudott kitalálni? Kettő: ki az a másik hülye, aki erre pénzt ad, és megfilmesíti? Elvégre mindegy, mik lettek volna a válaszok, szerencsére nem szerepet kaptam a filmben, csak meg kell találnom a megfelelő öltözékeket. A maradék időben megismerkedtem a színészek életrajzaival, és azokat tanulmányoztam. Négy és fél óra múlva a gép leszállt, rám pedig egy bizonyos George Pit-Smith várt.

Betette a kocsiba a bőröndömet, és már el is vitt a forgatásra. Elég izgatott voltam, de magam sem tudtam volna elmondani, mi váltotta ezt ki belőlem. Hiszen ez már legalább a tízedik „filmem”.

George bevezetett az öltözőbe, és lerakta a bőröndömet az egyik sarokba, ahol nem volt útba senkinek. Negyedóráig nézegettem az egyik állványra felakasztott ruhákat. Csupa női ruha, egyik pöttyös, másik csíkos, hosszú nadrág, és rövid farmer. Minden volt, vegyítve. Valamelyik női szereplő fog lassan előkerülni. 5 perc múlva Anne lépett elő az ajtó mögül.

- Zoé! – kiáltott fel meglepetésében.

- Anne! Te jó isten! Emlékszel rám? – kérdeztem maximálisan meglepődve.

- Ne bolondozz, te voltál az egyik legjobb öltöztetőnőm, ha lehet ezt így mondani. –odajött, és megölelt. – Örülök, hogy megint együtt fogunk dolgozni. – egyet értettem vele. Alig volt 3 percünk, máris jöttek érte, hogy jelenése van. Egyelőre csak próbáltak. Én is kimentem a nagy terembe, ami tele volt kamerákkal. Mindenkinek a kezében egy forgatókönyv.

- Hadd mutassam be nektek Zoét! – mondta és odahúzott a színészek közé. Úgy éreztem magam, mint 3 évesen, amikor a legelső napon mentem az oviba.

- Heló! – köszöntek szinte egyszerre. Bemutatkoztak külön-külön. Jared egyből kapott az alkalmon, hogy megjelentem.

- Hoznál nekem egy pohár kólát?! De cherry-coke-ot ha lehet. Ja, és légyszi siess, mert rögtön kezdünk! - mondta.

- Zoé nem…- mondta Anne, gondolom azt akarta közölni a színésszel, hogy nem felszolgáló vagyok, hanem divattervező, vagy valami hasonló.

- Hagyd, rögtön hozom. És sietek. – mondtam artikulálva, és már el is tűntem. Igazából fogalmam sem volt, merre keressem a pultot, de viszonylag hamar megtaláltam. Mikor visszaértem Jared már sehol sem volt.

- Jared? – érdeklődtem Françoistól. Fogalma sem volt. Megkérdeztem Chadtől is, hátha ő tudja, Anne is felszívódott alig 5 perc alatt.

- A sminkessel beszél. – mondta Chad. Bementem hát az öltözőjébe, és letettem az asztalra az italát.

- Kell még valami? – kérdeztem semlegesen.

- Nem, kösz. Majd szólok, ha kellesz. – aztán elmentem, megkerestem Annet. Nem találtam. Nem csoda. Éppen fotókat készítettek a filmhez. Beálltam a kamera mögé, és néztem a különböző pózait. Nem telt el sok idő, amikor François szólalt meg angolul.

- Szóval, te vagy Anne stylistja? Lehet ezt így mondani? – kérdezte barátságosan.

- Hát, végül is az vagyok. Igen. De, nyugodtan beszélhetünk németül is, ha neked az könnyebb.

Egyből kapott az alkalmon. Németre váltott. Megkérdezte, hogyhogy éppen németet tanultam a suliban, amikor az angol mellett sokkal jobban jártam volna a franciával, vagy az olasszal. Megmagyaráztam neki, hogy egy ideig én is Németországban éltem, pontosan ott ahol ő, és csak azután költöztünk Angliába.

- A szüleim egyébként angolok. – jegyeztem meg neki. Néhány perc múlva Anne is csatlakozott hozzánk. Itt angolra váltottunk. Anne emlékezett a gyerekkori sztorimra, neki nem kellett elmagyarázni.

- Velem ebédelsz? – kérdezte Anne.

- Ha akarod. – mondtam széles mosollyal.

- Mért nem jöttök velünk, fiúkkal, úgyis csak kevés időnk van. Szerintem ők is szívesen megismerkednének veled. – ajánlotta François. Beleegyeztünk, aztán elmentünk a stábnak külön létrehozott étterembe. Jared és Chad már ott ültek az asztalnál. Köszöntünk, aztán elültünk melléjük. Jared megint úgy viselkedett velem, mint kora délután. Semmi kedvesség, mintha legalábbis én lennék az oka mindennek. Nem foglalkoztam vele.

- Szóval, te is velünk ebédelsz? – kérdezte. Mintha legalábbis számon kérne.

- Igen, de ha zavar, akkor elmegyek. – mondtam, egy cseppet sem kimutatva hogy megsértődnék rá, vagy bármi hasonló.

- Várj, előtte hozz nekem egy cherry-coke-ot. – mondta.

- Dehogy mész, Jared, nyugi már! Nem tehet semmiről! – nyugtatgatta Chad. Felálltam az asztaltól.

- Hozok, de remélem, tudod, hogy stylist vagyok, és nem pincér. – nagyot nézett, mikor visszaszóltam neki. Elindultam a pult felé, és kedvesen kértem neki egy pohár italt. – Tessék. – tettem az asztalra, amikor visszaértem. Nekiálltunk enni, és közben jókedvűen beszélgettünk. Még Jared is közbeszólt néha. Mikor én beszéltem, mindenki elhallgatott, és valahogyan érzékeltem, hogy mindenkit érdekel, amit magamról mesélek.

Ebéd, vagy inkább nevezzük uzsonnának, szóval azután elmentem a hotelba, ahol el lettem szállásolva. Anne-nel megbeszéltük, hogy ha nem lesz túl fáradt, akkor este együtt vacsorázhatnánk. Beleegyezően bólintottam, elköszöntem tőlük, és elindultam az ajtó felé.

- Szia, pincérlány! – kiáltott utánam Jared. Csak nem fog ki rajtam. Visszaköszöntem neki.

- Szia, pizzás fiú! – nem emlékeztem már pontosan, hogy melyik filmjében, de valamelyikben ő volt a pizzás fiú. Megint nagyra kerekedtek a szemei, ezt akkor láttam, amikor visszafordultam, hogy behajtsam az üvegajtót, amin keresztül elhagytam az éttermet.

Elmentem a lakosztályomba, és írtam Jasminnak egy rövid üzenetet az aznap történtekről. Elmeséltem neki, hogy Anne emlékezett rám, és felismert. Ez nagyon jól esett.

Alighogy elküldtem az e-mailt, Jas már telefonált is.

- Örülök, hogy ilyen jól érzed magad! – mondta. – Te, mi van ezzel a Jareddel? Mit bunkózik veled? Majd odamegyek, aztán jól megpofozom. – mondta barátnőm indulatosan.

- Nyugi, semmi, csak gondolom, kicsit el van szállva magától, de tudok vele bánni, ne aggódj, ma már 2szer is visszaszóltam neki, pedig ez még csak az első napom volt.

- Na, mesélj, mit mondtál neki? – aztán belekezdtem a mai napomba, de úgy szépen részletesen.

Már vagy fél órája beszéltünk telefonon, és mindig csak én járattam a számat. Végig arról beszélgettünk, mit csináltam aznap, tudom-e már, hogy mikor megyek haza, Jas már így is hiányolt, pedig csak aznap jöttem el.

- Már vagy egy órája csak én beszélek, mesélj, otthon történt valami izgalmas? – kérdeztem, de utána nagy szünet következett. Én törtem meg. – Szóval, mesélj, mi történt, amiről még nem tudok?- szóra bírtam, de csak másodpercek múlva válaszolt.

- Hát, izé… szóval, mikor még itthon voltál… nem mondtam, de bejelöltem Robertet myspace-n, tudod, mint rajongó. Tudod. Aztán visszaigazolt, hogy ismer. – itt szünetet tartott.

- És? Mi történt még? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát, visszaigazolt. Mi történt volna?

- Ha csak ez lett volna, nem hagytál volna olyan nagy szünetet a mondat után.

- Jó, jó folytatom, csak még magam sem teljesen hiszem el. – egyre izgatottabb lettem. – Írt nekem. Mármint, úgy értem, levelet. Vagy üzenetet, szóval, mindegy. Csak írt. – mondta szégyellősen.

- És? Mit írt? Hát mért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled!? – kicsit mérgelődtem, de aztán türelemmel hallgattam.

- Igazából, semmi különöset nem írt. Csak, hogy azonnal felismert, amikor bejelöltem. És, hogy tudta, hogy én voltam ott délután, meg a vacsorán meg minden.

- És, még? Elhívott valahova? – kérdeztem fülig érő mosollyal az arcomon, amit ő nem láthatott.

- Mit? Hova? Dehogyis, hát hiszen ő színész, én meg csak Barby vagyok. Dehogyis! – már megint kezdi. Jó nem baj, ha jól esik neki. Nem fogom leszúrni. Csengettek. Méghozzá nálam.

- Bocsi, tartanád egy kicsit? Biztos Anne az, valószínűleg mindjárt megyünk vacsorázni. – magyaráztam neki. Kinyitottam az ajtót. François állt ott.

- Szia, gyere be! Pillanat és befejezem a beszélgetést! – mondtam a telefonra mutatva. Pedig igazából, még órákig tudtam volna beszélgetni Barbyval, főleg, hogy előjött ez a „Rob téma”. Mintha a gondolataimban olvasott volna.

- Nem, nem! Maradj csak! Beszélgess nyugodtan. Csak szólni akartam, hogy 10 percen belül tálalják a vacsit, ha akarsz, gyere velünk! – mondta németül, én pedig megköszöntem, hogy szólt, becsuktam az ajtót, és visszaültem az ágyra.

- Csak nem François volt az? – kérdezte Barby. – Milyen jó hangja van! A végén még felszed, vigyázz vele, a sármos pasik már csak ilyenek.

- Ha már sármos pasiknál tartunk, szerintem, te nagyobb veszélyben vagy. – tereltem vissza a témát. – François majd visszatérhetünk, de ne most.

- Csak nem alakul valami köztetek? Hiszen csak ketten tudtok ott németül, vagy nem?

- Barby! Most már tényleg mesélj, mert lassan mennem kell. Ígérem, visszatérünk, ha ennyire érdekel, de most te mesélj.

- Már mindent elmeséltem. Bejelöltem, visszaigazolt, és írt nekem. Ennyi a változás mióta elmentél. – kicsit haragudtam rá, amiért nem mesélt arról, hogy bejelölte, amikor még én is Angliában voltam, de most megbocsátottam neki ezt.

- És válaszoltál neki? – amint feltettem a kérdést, megint kopogtak.

- Mennyi vendéged van ma estére! Csak nem pizsipartit tartatok? – kérdezte és a telefonba kuncogott.

- „Haha”. Olyat csak veled szoktam. – és kinyújtottam a nyelvem, bár megint csak nem láthatta. Kinyitottam az ajtót. Anne volt az. Befogtam a telefont, bár fogalmam sincs miért, Barby kiskoromtól fogva volt a legjobb barátnőm, előtte nem voltak soha titkaim, mintha legalábbis a testvérem lenne.

- Ne haragudj, de hihetetlen fejfájásom van. Azt hiszem, kihagyom a mai vacsit. Ugye nem baj? – mondta mentegetőzve.

- Dehogy, a lényeg, hogy holnapra elmúljon a fejfájásod. Hozzak neked valamit? – kérdeztem segítőkészen.

- Köszi, nem kell. Már vettem be fejfájás csillapítót. – mondta, aztán jó éjt kívánt, és elment.

- Itt vagyok. – mondtam ismét. Reméltem, hogy többen nem látogatnak meg. Így is elég volt, hogy Anne-nek fáj a fej, én pedig majdnem elkésem a vacsoráról.

- Azt hiszem, inkább vacsoráznod kéne menni, már mindenki téged keres. –mondta ismét Barby.

- Ne akarj kitérni a téma elől. Rögtön megyek, csak még annyi, hogy válaszoltál neki? – megkaptam a tagadó választ, és megígértem neki, hogy amint vége van a vacsorának, visszahívom. Letettem a telefont, és lesétáltam a lépcsőn egyenesen az étterembe, és vártam, hogy Jared megint pattogtatni kezdjen.

Sziasztok Kiscsibék! :)

Kárpótlásul a tegnapi rövid részért, itt egy jóval hosszabb. Amint már írtam, még nem tudom, hogy hogyan, de meglesz minden napra a következő fejezet. Még ma este felrakok annyit, amennyi "jár", de csak akkor ha kommenteltek! :)

További jó olvasást, Baby Bubble