Difficult Life - 1. fejezet: „Nem fogod elhinni mi történt!”

Hazafelé ballagtam egy átlagos keddi délutánon. Narancssárga esernyőmet, néha kissé magam elé kellett tartanom, hogy ne fújja bele a szél az arcomba a kis esőcseppeket. Útközben beugrottam a lakás alatti kisboltba. Nem volt otthon se tea, se gyümölcs.

Miután bevásároltam, felmásztam a 2. emeleti kis garzonlakásomba. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, a kulcs majdnem kicsúszott a kezemből, mert amikor benyomtam a kódot a kaputelefonon, vizes lett a kezem. Bementem az ajtón, és egyből belebújtam az otthoni papucsomba. Igazából egy vastag, téli zokni volt, de jobb volt papucsnak nevezni, ugyanis anyámék mindig arra neveltek, hogy húzzak papucsot, bárhol járok. Kicsit módosítottam a papucs fogalmán.

Épp leraktam a konyhaasztalra a megvásárolt dolgokat, amikor megcsörrent a telefonom. Jason Derulo egyik száma szólt, amíg fel nem vettem a telefont. Szerettem a csengőhangomat, így sokszor énekeltem egyet, mielőtt felvettem volna a telefont.

- Halló! – szóltam bele a készülékbe.

- Nem fogod elhinni mi történt! – hallottam barátnőm jókedvű hangját.

- Nem, ameddig el nem mondod. Jól érzem, hogy mindjárt kiugrasz a bőrödből? – nem is foglalkozott azzal, mit mondtam neki. Belekezdett a kis történetbe.

- Tudod, néhány hónappal ezelőtt, volt egy ilyen buta nyereményjáték-szerűség, amin mindketten nevetni kezdtünk. Tudod, hogy minden tízezredik ember, az első 50ezer vásárló közül, blablabla… emlékszel erre?

- Persze. Azon röhögtünk, hogy tuti, hogy a 9999ik vásárló leszel.

- Fogalmam sincs hányadik lettem, de most találtam a levélládában egy levelet, amiben egy jegy van. Megnyertem!

- Micsoda?! – nem akartam elhinni. – Piszok mázlista vagy! – ekkor eszembe jutott, hogy ugyanúgy viselkedünk, mint a 15 éves tinik. – Szóval megnyerted! – mondtam higgadtan, és próbáltam nem pánikszerűen sikítozni barátnőm fülébe. (Ami egyébként nem volt rám jellemző.) – És mikor lesz ez az ünnepi vacsora vagy mi is az? – érdeklődtem. Hallottam, ahogy kinyitja a borítékot, és széthajtogat egy papírt.

- Olvasom. – hallottam, ahogy Jasmin hangosan, mégis zümmögve végig olvassa a levél lényegtelen részét, már ha ennek volt olyan része. - Itt van. A meghívottakat július 19.-én 16órai kezdettel várjuk a Hotel Palace recepcióján. Innen elvisszük Önöket a helyszínre, ahol a színész éppen forgat. 2 órán keresztül szemtanúi lehetnek, hogyan készül a film, majd utána maga Robert Pattinson és a vele dolgozó színészek vacsoráján vehet részt!

- Nem hiszek a fülemnek.  Te tényleg Roberttel fogsz vacsorázni? Ez elképesztő!

- Nekem mondod! El sem tudom hinni, hogy ilyen megtörténik velem. Velem semmi jó nem történik. Ez is biztos valami félrecímezési dolog. – már megint kezdi.

- Ne legyél már ilyen pesszimista! Inkább örülj annak, hogy megismerkedhetsz egy sztárral. Tudom, ha 3 évvel korábban jött volna ez az ajánlat, lehet, hogy te magad tettél volna neki házassági ajánlatot. – hallottam, hogy nem szól semmit a vonal másik végén. Megéreztem, hogy elszégyellte magát. Aztán folytattam. – Jaj, tudod jól, hogy nem cukkolni akartalak. Gratulálok! Nagyon örülök, hogy megismerkedhetsz Vele!

Nagy csönd támadt, aztán hallottam, hogy a háttérben csörög egy telefon: nyilván a vezetékes telefon.

- Bocsi, de most le kell tennem! Tudod, anyuéknál vagyok, fel kell vennem, hátha valaki fontos. Majd holnap jelentkezem. Szia!

- Jó legyél!- búcsúztam el tőle.

Ez a hír kissé váratlanul ért. Alig értem haza a munkából, máris hívnak és egy ilyen hírt közölnek velem. Úgy érzem magam, mintha legalábbis Hugh Grant-tel telefonáltam volna.

Nagyon örültem, hogy Jasminnak mégis sikerült az álma, még ha gyerekkori, akkor is. Vele az egyetemen ismerkedtem meg. Manchesterbe jártunk egyetemre. Miközben mindenkinek az volt a célja, hogy felvegyék a Harvardra, nekem egyetlen álmom az volt, hogy ruhákkal foglalkozzak. Nem csak nekem. Jasnek is. Így futottunk össze az egyetemen. Szobatársak lettünk, és idővel összebarátkoztunk. Ő azóta divattervezőként dolgozik, én pedig mindenféle filmsztároknak az öltözékeit válogatom, kor, divat és film szerint. Így már megfordultam Anne Hathaway és Adam Sandler mellett is. Sokszor kérdezte tőle Jas, miért nem pályázok meg egy állást Robert mellett, hiszen én is nagy Robert kedvelő vagyok, de ő természetesen milliószor jobban szereti Robot. A válasz pedig, hogy miért nem próbáltam meg valóban, fogalmam sincs. Talán majd egyszer.

A következő 4 napban nem is találkoztunk. Jasmin csak a nagy nap előtti estén ugrott fel hozzám. Megmutatta, milyen ruhát vett a vacsorára, és kikérte a véleményem, hogy szerintem jó lesz-e. Egy fehér- drapp- kék kockás inget vett elő a táskájából, és egy drapp hasított bőr mellényt. Innentől fogva 2 verzió volt. Hozott egy világoskék hosszúszárú farmert, ami tök jól illett az inghez, meg egy sötétbarna gatyát, ami jól ment a mellénykéhez. És a legvégén elővett a táskájából egy tornacipőt: méghozzá egy fehér tornacipőt. Mindig tudtam, hogy Jasminnak jó ízlése van, de ez a cipő kicsit kiábrándított. Mondtam, hogy vegye fel a ruhákat, de a cipőt hagyja. Mire visszaértem a hálószobámba vezető folyosóról, már felöltözött. Egy barna, térközépig érő, srégen vágott, hasított bőrcsizmát hoztam a kezemben. Lapos talpa volt, csak semmi magas sarkú!

- Na ne! Ezt nem! – ellenkezett.

- Dehogynem! – mondtam neki. –Vedd fel, meglátod, tök jól megy majd hozzá. – felvette, és elindult a bejárati ajtó melletti tükör felé.

- Nem, én ezt nem veszem el. Ez a kedvenc kiegészítőd. Tudom, hogy mennyire félted.

- Gondolod, hogy odaadnám, ha nem bíznék meg benned? Ne hülyéskedj már! – köszönetképpen odarohant hozzám, és megölelt. – Eskü, úgy vigyázok rá, mintha a sajátom lenne.

Végignéztem rajta, de tudtam, hogy valami nem stimmel. Valami még hiányzik. Megvan.

- Egy perc és itt vagyok. Elfelejtettem valamit. - egy cowboy kalappal tértem vissza, ami meg volt hajlítva a két oldalán. – Tessék. Vedd fel!

Néhány másodpercig ellenkezett, de aztán egy jelentőségteljes pillantással hatni tudtam rá. Tök jól nézett ki.

- Csini vagy! Anyám, ha Robert meglát, nem lesz szükség a te házassági ajánlatodra. Előbb fog kapni az alkalmon, mint te! – mondtam a végén elviccelődve.

Miután visszaöltözött rendes utcai ruhába, behívtam, hogy vacsizzunk együtt. Csajos estét csaptunk. Az elején komolyan elbeszélgettünk a múlt hetünkről. Elmeséltem neki, hogy megpályáztam egy helyet, a kedvenc színészem, François Göske mellett. Ő is örült neki. Megint előhozakodott azzal az ötlettel, hogy pályázzak meg egy helyet Robert új filmjében.

- Majd, ha éppen szabad leszek. – mentegetőztem.

- Megígéred! – szólított fel.

- Jó, megígérem. – mintha nem lett volna tök mindegy, úgyis megvan neki a saját öltöztető nője. És neki beleszólása van a filmbe is. Annyira mindegy volt. Egyelőre annak is örültem, hogy pozitív visszajelzést kaptam François filmjének lehetőségeiről.

10 óra tájt elbúcsúztunk, és sok sikert kívántam neki másnapra, mire visszakérdezett, hogy minek? Az agyam eldobom. Hogy lehet valaki ennyire pesszimista! Ha hazajön első dolgom lesz, hogy kiképzem egy „optimista leszek, amíg meg nem halok” kurzus keretében.